Másik cikksorozatom „Heroes’ team” témában startol el. Ebben olyan mindennapi harcosokról tudhattok meg majd többet, akik akár egy kialakított egzisztencia, meglévő tanulmányok vagy gyereknevelés mellett is képesek időt és energiát fordítani az edzésekre. Egészségük és megfelelő kondíciójuk megőrzése fontos szerepet játszik a megannyi teendő mellett a hétköznapokban…
Nem a korommal akartam kezdeni, de fontos tényezője például a motivációnak. Elmúltam 40. Hazudok, elmúltam 41 is, de az tulajdonképpen mindegy. Nem olyan vészes egyébként, mint ahogy hangzik, és van egy csomó jó meg rossz oldala is. Kezdem a jóval: olyan munkám van, amit nagyon szeretek, vezető írója vagyok Magyarország legnépszerűbb tévésorozatának, a Barátok köztnek. Nincs főnököm (na jó, azért van), több a szabadságom, mint korábban (aha, hogyne…) és olyan emberekkel dolgozom, akik nem is annyira a beosztottjaim, mint inkább a barátaim, akikkel kölcsönösen inspiráljuk egymást. Ám a munkámnak nem csak vidám oldala van: komoly verseny folyik a nézőkért, estéről estére több százezer embert kell leültetnünk a képernyő elé – ez pedig sok agyalás, rengeteg vita és hosszú előre tervezés eredményeképp jöhet csak létre.
A szellemi munkát muszáj valamivel kiegészíteni, muszáj másra is koncentrálni, erre pedig kiváló a sport. Amíg edzésen a feladatokat végzem, az ismétléseket számolom, és igyekszem teljesíteni az előírt tervet, addig semmi máson nem jár az eszem. A kora reggeli edzés végén jóleső fáradtsággal érkezem az irodába, és ez rengeteg energiát ad. Aztán persze van a kornak árnyoldala is. 40 fölött az ember már semmit nem (t)ehet büntetlenül: a pizzák és sörök, amiket vég nélkül fogyasztunk (mert ugye két diéta van, az egyik hétfőtől csütörtökig tart, és nem szerepel benne cukor, fehér kenyér, alkohol és semmi, ami ártalmas; a másik péntektől vasárnapig, amibe viszont bármi belefér, ami az előzőbe nem), csúnyán visszaköszönnek a nadrágméretben, még csúnyábban a nyaralási fotókon. Két választásunk marad: vagy beletörődni, hogy már senki nem ismer majd meg az érettségi találkozón, és csak találgatják a volt osztálytársak, ki is lehet ez az elhízott fickó; vagy felvenni a harcot a pizzával, spagettivel, sörrel. Ez ismét egy erős motiváció: nem akarok lemondani olyan kajákról, amiket szeretek, de nem is szeretném magam nem megismerni a tükörben.
Az ember persze tudja ezt, bár húszévesen nem törődik vele. Eljárkál ilyen-olyan konditerembe, kipróbálja a legmenőbb és legújabb sportokat, aztán megreggelizik a mekiben. Én is sokféle konditeremben megfordultam, több személyi edzőm is volt, valahogy mégsem láttam az eredményt. Na, itt jön a képbe a Thor. Egy barátom hozott le először, több, mint három éve. Ekkor még a 16 kilós bellek felemelése is komoly nehézséget okozott. Később rövidesen tagja lettem egy Beavatás csoportnak. Majd jött az Athletic Body, végül az UST. Életemben először (nem vicc) látni kezdtem a változást. Erősödtem (16-os bell? Ugyan.), többet bírtam guggolni (amit mindig is gyűlöltem), új gyakorlatokat ismertem meg. Végre nem az unalmas gépek között edzettem, ahol a lábnapot vagy kihagytam, vagy szimplán csak utáltam.
A Thorral pedig jött Balázs edző. Mint mondtam, volt már pár személyi edzőm életemben, de Balázs nagyon különbözik a többiektől: mindenkinél jobban figyel a közösségre és az egyénekre egyaránt. Amellett, hogy (ha kell) századszor is elmagyarázza, mitmiérthogyanmennyivelminek, végre egy sor hibámra is rávilágít (figyellekZoliugyehogytudodte), és talán egyre jobban (?) végzem már a feladatokat. Ha kell, kijavít, de sokkal fontosabb, hogy biztat, és segít a fejlődésben. Balázs mellett motivál a többiek jelenléte is; ha mindenki megcsinálja, én is, ha mindenki kibírja, én is. Ráadásul itt végre nem ciki, ha valamit rosszul csinálok, segítjük, biztatjuk egymást, és az sem gáz, ha valamiből néha gyengébbre sikerül a maxolás, mint korábban. Persze reggel hétkor tökéletesen teljesíteni nem egyszerű. Ha valaki az ismerőseim közül meghallja, hogy hajnali hatkor kelek, hogy elérjem a hétórás edzést, az általában totál hülyének néz. Csakhogy ez is része a kihívásnak: megint felkelni, megint ott lenni, megint jóleső fáradtsággal vágni neki a munkának. Már csak egyetlen célom van, amit szeretnék itt elérni: egy jó diétával (pizzaspagettisörnélkül) kiegészíteni az edzést, és bebizonyítani, hogy valóban lehet a 40 az új 30.